Ultrabalaton (UB) Egyéni kísérlet 50. szülinapra 2022.04.30.

Ma lettem 50 éves.
Azt találtam ki – régi futó hagyomány szerint -, hogy szeretném futással ünnepelni a szülinapomat. Ha 50 éves leszek, akkor min. 50 km-t fogok futni, de ha megy, akkor többet is.
Azt gondoltam, hogy Sárváron fogom ezt a szülinapi futást tartani, mert egyrészt szép emlékek kötnek oda (2017-ben életem első 12 órás futására 108,9 km-el nagyon büszke vagyok, még 1.1 km kellett volna a Spartatlon szintidőhöz; és 2018-ban itt futottam éltem leghosszabb, 17 órás versenyét, ami bár nem volt olyan jó teljesítmény, de egy hét betegeskedés után végül is 2. helyezést értem el vele), ráadásul a férjem is szerette ezt a körözős versenyt, könnyebb volt frissítenie, kilométerenként „összefuthattunk” a kis camping asztalkája mellett ?? Eleve az adta az ötletet az egész szülinapi futáshoz, hogy megláttam az Ultrafutó naptárban: a Sárvári 6/12/24 órás verseny PONT a szülinapomra esik, április 30-ra! Az ilyesmit égi jelnek illik venni ?? A 24 órásra akartam benevezni, azért, hogy tényleg annyit futhassak, amennyi jólesik – nem akartam magam 12 órában belimitálni, ill. végülis a 24 órás volt az utolsó és egyben leghosszabb ultrám, amit 2018-ban fel kellett adjak, így az akkori teljesítményem megdöntésére voltam motivált.
A Sárvári 6/12/24-es futás sosem kapkodja el a nevezés kiírását, így én sem izgultam. Ráadásul beteg lettem a karácsonyi szünetben, és mire az utózöngék kitisztultak, eltelt a január futás nélkül. Majd márciusban ismét lebetegedtem. Már éppen kijöttem ezekből a maradvány tünetekből is, mikor március 31-én csütörtökön szembejött a Facebook poszt, miszerint nem lesz idén Sárváron futóverseny, mert a polgármester nemet mondott rá – ne kérdezzétek, miért.
Vadul kezdtem nézegetni az ultrafutó naptárat, hogy esetleg esik-e a szülinapom környékére bármi más reális ultra verseny. A reális alatt azt értsd, hogy ekkor jöttem rá, elbetegeskedtem az első negyedévet, és a szülinapomig már csak 4 hetem maradt, ami valójában csak 3 hét, hiszen az utolsó héten már a kiengedés zajlik.
Akkor láttam meg, hogy az idén az Ultrabalaton, ami az egyik olyan nagy magyarországi ultra verseny, ahová már a 2 izomszakadásom és az azokat követő 3 műtét (2018, 2019), ill. az azt követő COVID megszorítások miatt már nem jutottam el, pedig álmodoztam róla – szóval PONT április 29-én 7:05-kor startol el Balatonfüredről, és április 30. 14:00-ig lehet befutni Balatonfüredre, 31 óra, 211 km, a Balaton megkerülésével. Azaz a szülinapomon van a befutó. Befuthatnék egyenesen az 50. évembe! Ráadásul a verseny Balatonfüredről indul, és oda fut be, ahol a hugicámék laknak. A Balaton Szuper Maraton (BSZM) az első és kedves ultrám volt, három egymást követő évben teljesítettem. Az Ultrabalaton is ugyanezen az útvonalon fut, csak épp az ellenkező irányban – így az Ultrabalaton is bizonyos szempontból kedves nosztalgikus emlékeket ébreszthet bennem, mint Sárvár tehette volna.
Ugyanakkor 211 km-re felkészülni 3 hét alatt túl soknak tűnt, még nekem, a hurrá optimistának is. Megtanultam már annyit a futásról abban a 4 évben, ami alatt 34 versenyen vettem részt, hogy szakmailag az én futómúltammal mondjuk egy félmaratonra lenne reális felkészülni 3 hét alatt, über maximumként egy maratonra. 5 éve nem futottam ultrát, és bár a nyári szünetben indultam 4 félmaratonon, azóta ismét csak napi 8 km-eket futottam, és az idén ráadásul a sok betegeskedés és utózöngék miatt extrém keveset futottam.
Minimális tépelődés után (értsd pár perc) megkérdeztem a férjemet, hogy támogatna-e egy Ultrabalaton indulásban, mint szülinapi ajándék úgy, hogy a nevezési díj majdnem 50ezer Ft, és lehet, hogy csak 50 km-t fogok tudni magamból kisajtolni. És ő annyira jó fej volt, hogy azt mondta nevetve: „Minden kilométeredért 1000 Ft? Jó, legyen, ha megígéred, hogy kiszállsz, mielőtt komoly baj lenne. Megígértem ?? Belegondoltam, hogy mások ilyenkor annyi szál rózsát kapnak, ahány évesek. Végül is, a rózsa jelen árát tekintve, ez az ajándék kb. ugyanott van, és egy élmény ajándék számomra sokkal kedvesebb (-:
Másnap, április 1-én pénteken – nem áprilisi tréfaként – írtam az Ultrabalton szervezésnek egy jó naív e-mailt: „Sziasztok, azt szeretném kérdezni, hogy láttam, ápr.27-én van a rajtszámátvétel. Mit javasoltok, mikor lehet az utolsó pillanatban beregisztrálni? Mennyire szokott elfogyni az egyéni hely vagy ez nem fenyeget? Az az igazság, hogy nem úgy alakult ez a tavasz, ahogy terveztem, 2x is voltam beteg, és lassan tudtam kijönni belőle, most is lábadozok még. Nem látom egyelőre biztosan, hogy fel tudok-e készülni ápr.29-re. A very last minute lenne most számomra a legmegnyugtatóbb megoldás.”
Eltelt a péntek, nem kaptam választ. Jött a hétvége, felmentem az Ultrabalaton regisztrációs felületére, és kicsit lesokkolódtam, mikor láttam, hogy március utolsó hetében még visszanyitották a nevezési felületet, de már ez az extra lehetőség is lezárult.
Hétfőn nyitáskor pánik hangulatban felhívtam az Ultrabalaton szervezést telefonon. Először egy nemleges választ kaptam, miszerint a nevezés már lezárult, de mikor elmondtam a lánynak, hogy most leszek 50 éves, pont a verseny befutójának napján, és ez lett volna a szülinapi ajándékom, akkor engedett: ha aznap 16:00-ig elutalom a nevezési díjat, beregisztrálnak soron kívül a versenyre. Közben persze zajlottak a jóga óráim, úgy hogy a szünetekben izzottak a telefonvonalak, jöttek-mentek az e-mail-ek: utalás, versenyzői profil létrehozása, nevezési adatok elküldése, visszaigazolások. Mire eldőlt, hogy a regisztrációm sikeres lett, már másnap lett, de sikerült ??
Ezen a másnapon derült ki, pár órával azután, hogy lezárult a sikeres regisztrációm az Ultrabalatonra, hogy a lányom gimnáziumi ballagása a verseny napján lesz 11:00-kor. Pánik újraindul… Hogy legyek most okos? Eddig MINDEN eseményén ott voltam, voltunk a párommal az egy szem lányunk életében. Sejtettem, hogy tinédzsersége mélyvizében éppen nem érdekli sem a ballagás, sem, hogy az ősei ott legyenek, de a lelkiismeretem tiltakozó szirénázásba kezdett. A versenyt már nem lehet lemondani, a befizetés megtörtént, ha visszalépek, buktuk az 50e Ft-ot, és hát én is nagyon beleéltem már magam abba, hogy a születésnapomat az UB-n ünneplem. Végül odamentem a férjemhez, és megkértem, hogy csináljuk úgy, hogy ő a ballagáson lesz a lányunkkal, most úgy is ő a jelentősebb szülő az életében, én pedig futok egyedül – életemben először. Az első reakciója az volt, hogy erről szó sem lehet, nem enged engem egy ilyen versenyen egyedül futni (eddig MINDEN versenyemen ott volt), de kis győzködéssel, szépen kéréssel végül beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy ő visz le csütörtök este Balatonfüredre, és ott lesz velem a rajtnál péntek reggel, egy kicsit még kísér is, és csak az után indul vissza Fótra, hogy időben odaérjen a lányunk ballagására, majd visszateper hozzám a ballagás után, és onnantól ismét kísér autóval. Ebben aztán meg is egyeztünk ??
Így hát az Ultrabalaton felkészülésem április 2. szombaton kezdődött meg, 2 hét kihagyás után 1 óra futással, melyet másnap egy 1 óra 20 perces edzés követte, 8 + 10 km volt az első heti edzésmennyiség, 18 km. Úgy egyeztem meg magammal, hogy a minimál terv az 50 km lefutása lesz az UB-n, és úgy éreztem, erre simán fel fogok készülni, ha semmi katasztrófa nem jön közbe (értsd betegség, baleset, ami lehetetlenné teszi a felkészülés folytatását). Ha netán sikerül megdupláznom a minimál tervet, azaz 100 km-t futnom a versenyen, azzal már igazán nagyon elégedett lehetek. Teljesíteni a 211 km-t a 3 hét felkészüléssel – úgy gondoltam - egy isteni csoda lenne, zéró realitással. Mivel sok mindent megtapasztaltam már életemben, miszerint a dolgok nem mindig a realitás mentén történnek, isteni csodák pedig léteznek, így a lelkem mélyén ott csillogott a remény szikrája, hogy esetleg sikerülhet teljesítenem a teljes távot szintidőn belül. Még azon is elgondolkodtam, elolvasva a versenyszabályzatot, hogy ha a szintidős ellenőrző pontok valamelyikénél kicsúszok az időből, és leveszik a rajtszámomat, akkor is folytatom, és mindenképp körbefutom a Balatont. Ugyanakkor nagyon szerettem volna azt a saját szelfis befutó érmet és a szalagot is ?? Szóval igyekeztem a józan eszemmel 50 vagy max. 100 km-re felkészülni, és elfogadni, hogy ez a realitás, de a lelkem mélyén azért nyitva hagytam a lehetőséget egy csodára, miközben nem akartam, hogy ha az álom nem válik valóra, csalódott legyek. Megegyeztem magammal, hogy ez a szülinapi ajándékom, élvezni fogom, és hálás leszek érte, bármit hozzon is ??
Azt a felkészülési taktikát dolgoztam ki, hogy a 3 hét alatt az első két hétben minden másnap futok, a pihenőnapokon átmasszírozom magam és nyújtok, hogy regenerálódjak, edzésnapokon pedig először csak a táv növelésére megyek rá – ideális esetben megpróbálok eljutni a 8 órás futásig, mint a 12 órás Sárvár előtt tettem anno 2017-ben, mert ezzel lenne reális esélyem legalább egy 12 órás, 100 km-es futáshoz. Az utolsó hétben pedig megpróbálok néhány tempósabb elemet is beletenni az edzésekbe, akkor már nem futok hosszút.
A nulladik csonka hét (hétvége) tehát 1 plusz 1 óra 20 perces futással indult, 8 + 10 = 18 km-el. Az első teljes héten volt az Iyengar jóga hétvégém (9 óra jóga 2 nap alatt), heti 3 hosszú futást sikerült ezen felül megvalósítanom, egy keddi 2 óra 15 perces, egy csütörtöki 2 óra 44 perces és egy vasárnapi 3 órás futást, 16 + 19 + 21 = 56 km-t gyűjtöttem össze. A második héten egy keddi 3.5 órás, egy csütörtöki 4 órás és egy vasárnapi 2 óra 44 perces futást sikerült összehoznom, 26 + 33 +21 = 80 km-t. Vasárnapra eredetileg 4.5 órás futást terveztem, de feladtam, annyira belassultam, hogy nem láttam értelmét. Aztán, mikor kiszámoltam a heti összkilométert, beláttam, hogy az előző heti 56-ról pont elég lett a 80-ra emelés, nem csoda, hogy a szervezetem bejelzett. Elméletben nem lenne szabad 10-15%-nál meredekebb emeléssel dolgozni, én meg 18->56 (200%), 56->80 (42%)-os emelésekkel operáltam eddig. Ráadásul régebben, mikor még rendszeresen versenyeztem, és ultráztam, általában nyolcvanx-es heteket futottam. Szóval két hét alatt visszatortnáztam magam az 5 évvel ezelőtti távokra, ha nem is az 5 évvel ezelőtti sebességgel ?? Jó taktikának bizonyult ez az 1 nap edzés, 1 nap regenerálódás masszázzsal és nyújtásokkal, úgy éreztem, hogy a testem egészen jól viseli ezt a rohamléptékű visszaterhelést. A verseny hete előtti hétre maradt a csúcsterhelés – hát nem ez a szakmai ajánlás erre vonatkozóan sem. A szakmai ajánlás, hogy 3 héttel a verseny előtt legyen ez a csúcsterhelés, de hát nekem össz-vissz 3 hetem volt… Szóval a verseny hete előtt hétfőn futottam 2 órát, kedden 2.5 órát, szerdán pihenőnap, csütörtökön végül 6 óra lett a leghosszabb hosszú futásom 8 óra helyett, nem volt többre lelki erőm, pénteken 1 óra 15 perc, szombaton 1 óra 18 perc, vasárnap 1 óra 5 perc, hétfőn szűk 1 óra futás, 17 + 22 + 47 + 11 +11 + 10 + 8 = 126 km-t futottam (57%-os emelés az előző héthez képest). Az utolsó 4 rövidebb edzésbe már tettem bele kis tempót, intervalokat. Még terveztem keddre egy fél órás intervalt, de a testem azt jelezte, hogy itt a vége, most már regenerálódnom kell, 4 nap múlva verseny.
A kedd, szerda, csütörtök napi 2 önmasszázzsal és napi több nyújtással telt, jó sok vitamin és ásványi anyag pótlás mellett (köszönet Ábrahám Katának, aki felhívta a figyelmemet az száj-spray formájában történő vitamin pótlásra, így találtam meg a BetterYou termékcsaládot, annak Vas, B-komplex és Multivitamin spray-jét ill. Magnézium-os masszázs olaj spray-jét, mindegyik termék sokat adott a regenerációmhoz).
Szerda délután átvettem a rajtcsomagomat munka után. Napokig csomagoltam, mert csütörtökre még volt egy masszázsom, és igyekeztem rendbe rakni a lakást és a kertet, mielőtt eltűnök 2 napra. Csütörtökre virradóra végre sikerült egy extra nagy alvást is beiktatni, ami érezhetően segített a regenerációban, végre úgy éreztem, hogy készen állok a versenyre, ezt még előző nap sem éreztem.
Csütörtök este még bementem az Integrál Akadémia központjába a havi samatha meditációra, annak a végén a férjem bejött kocsival, és lerobogtunk Balatonfüredre a hugicámékhoz. Kicsi beszélgetés, készülődés másnapra, és viszonylag korán, 22:30 körül már vissza is vonultunk, hiszen nekem másnap 5:30-kor kellett kelnem. Nehezen aludtam el, kb. 1 órát legalább elküzdöttem, mire beájultam, hiába, ahogy az ember lánya öregszik, egyre macerásabb „idegen” helyen aludni, még ha a hugicánk vendégszeretét élvezzük is ?? Szóval rövid volt az éjszaka, egyszer fel is ébredtem, és akkor is nehezen aludtam vissza, de egészen frissnek éreztem magam reggel, beindult a versenydrukk ??
És akkor jött a sokk. Kinyitottam a borítékot, amiben a rajtszámom, a karszalagom és a chip órám volt, és nem találtam a chipet… Rendes pánikrohamot kaptam. Nem akartam elhinni, hogy ez hogy történhetett meg. Hol esett ki a chip a borítékból? Én biztosan nem vettem ki. Mindent átnéztem, de nem lett meg. Szegény húgom és párom is próbáltak segíteni, mindhiába. Biztos otthon kiesett valahol, de már nincs idő hazamenni érte, és visszateperni vele… A legrosszabb scenárió futott a fejemben: így nem indulhatok a versenyen, minden hiába volt, a felkészülésem, hogy leutaztunk ide, hogy a férjem szabit vett ki, és oda a szülinapi ajándékom... A férjem nyugtatott: 16 éve van már Ultrabalaton, biztos nem én vagyok az első, aki elveszítette a chipjét, tutti van rá megoldás. Reméltem, hogy igaza van…
Azonnal indultunk a start helyszínére, kerestük a versenyközpontot, és ott előadtam a történteket. Mindenki nagyon jó fej volt, és szerencsére a férjemnek lett igaza: voltak tartalék chip-ek, egy egész csokorral ?? Kaptam egy ilyen chipet, megszámozták, összekódolták az adataimmal. Egy egész hegy gördült le a szívemről ??
Nem sok időnk maradt a startig, egy mobil WC látogatás még belefért, aztán felszerelkezés, fotózás kinn és a rajtzónában, sok-sok lelkesítő tapsolás: megtapsoltuk Csécsei Zolit, aki most betegsége miatt nem lehetett itt velünk; Lubics Szilvit, Maráz Zsuzsát, Bódis Tamást, akik nagy nevek most az ultra világában; láttam, ahogy ezek az ultra szupersztárok végig ölelgetik az ismerősöket körülöttem; engem is megtapsoltak többek között, mint „UB első bálozót” ?? és START!
Az ultrában az a jó, hogy nem futom el az elejét, és a pulzusom sem száll el ?? Itt tényleg észen kell lenni, nem olyan, mint egy félmaraton, a mezőny sem olyan őrült sebességgel húz el, és így engem sem húz magával – főleg, ha az utolsók közé áll be az ember lánya ?? Azért annak ellenére, hogy a rövidebb edzőfutásaim terepen 7 perc/km körül voltak, aszfalton 6:30 körül, most 6:00-6:30 körül futottam, de annyira könnyűnek és komfortosnak éreztem, hogy reménykedtem, hogy ezzel nem futok el semmit. A férjem és a húgom aggódott is egy kicsit, hogy túl gyorsan indítok, mármint a felkészültségemhez, önmagamhoz képest.
A férjem kb. egy órát kísért autóval, ami azt jelentette, hogy 3x taliztunk, mielőtt visszaindult Fótra a lányunk ballagására. Igazából most csak annyit tudott segíteni, hogy az utolsó találkozásunkkor levettem a hosszú ujjú technikai pólómat futás közben, és azt neki adtam, így innen már nyári szerkóban folytattam a futást.
Csodálatos időt kaptunk az idén az UB-ra. A déli órákban talán már kicsit sok is volt a jóból. De előtte: csodás lágy napsütés, ami még nem éget, friss, tiszta levegő, olykor lágy szellő, minden virágzik, gyönyörű a Balaton környéke és maga a Balaton is! Nem győztem hálát adni, hogy itt lehetek, ilyen csodás időjárás közepette, az évnek ebben a gyönyörű időszakában, mikor a Balaton még nem zsúfolt, de a természet már ünneplőbe öltözött! Csodálatos szülinapi ajándék volt ez! Itt futhattam ezek között az őrültek között, akiket szintén hajt ez a valami, és a természet szeretete, és igénytelen állatok vagyunk, viszont éppúgy lecsupaszított, leegyszerűsített, játszmamentes és őszinte az egész! Otthon éreztem magam ??
Jól haladtam, 7 percen belül futottam, haladósnak is éltem meg az egészet, ahogy jöttek a frissítő pontok és check point-ok egymás után. A fejemben szólt a csontrezgéses fejhallgatóból az Integrál Akadémia fél éves pszichológia tananyaga, minden frissítő ponton szigorúan ettem egy harmad banánt, némi aszalt gyümölcsöt és valami sósat, és a hátizsákomban lévő izón felül minden állomás közt egy kulacs vizet is meg kellett innom. Ez a sok evés és ivás volt a legnehezebb az egészben, mert nem kívánja az ember, de ha elhanyagolja, mire észreveszi, már késő – ezen állhat vagy bukhat a verseny. Azért is oda kellett figyelnem, mert most először futottam egyedül, most nem volt senki, aki tömjön ?? Igazából nem unatkoztam. A táj folyamatosan változott, és lekötött a tananyag és a tápolás.
5 óra 45 perc alatt lett meg a szülinapi 50 km, ott álltam meg először, mert éreztem némi görcs-készülődést a talpamban. Ez volt a nap legmelegebb időszaka, többen megjegyezték a futók körülöttem, hogy itt kicsit nehéz volt a tűző napon futni. Valószínűleg a görcs hajlamban némi dehidratáció vagy túlhevülés is közrejátszhatott, meg az, hogy a jobb lábam egyik kisujja körme alatt egy vízhólyag keletkezett, és a minden lépéskor érezhető fájdalom miatt esetleg feszesebben tartottam azt a lábam. 11 perc alatt masszíroztam át a lábaimat magnéziumos olajjal, nyújtottam, ettem-ittam, és indultam tovább.
7 óra 13 perc alatt lett meg a 60 km, ekkor már kicsúsztam a 7 perces kilométerekből, és az órám is lefagyott, elkezdtem tölteni, de hiába, 10 km-t nem mért, míg végül leállítottam és újraindítottam. Azt hiszem, ez a 10 km, amikor egyedül futottam, és az órám sem mutatott sem sebességet, sem kilométereket, sem időt, kicsit kivette a lelkemből is az erőt. Szubjektíve úgy éltem meg, hogy soha nem érek már oda Keszthelyre, mintha soha nem akarna elfogyni az a fránya 12 km, aminek már régen el kellett volna fogynia. Ha valaki elfutott mellettem, őt megkérdeztem, hogy hány km-re van a keszthelyi check point, de teljesen irreálisan nagy km-eket mondtak, mintha semmit sem haladnék. Szürreális érzés volt. Azt hiszem, itt kezdtem lendületet veszteni, lélekben kicsit megtörni.
73 km-nél ért utol a férjem, Keszthelynél találkoztunk. Itt megint megálltam, megkértem, hogy masszírozza át a lábaimat, ittam meleg zöldséglevest két pohárral is, nyújtottam, WC-re mentem. 1 óra 50 perc előnyöm volt a szintidőn belül, nem kellett rohannom. Viszont rossz ómen volt, hogy amikor megálltam, elkezdtem remegni, fáztam, ismertem ezt az érzést az ultrás időkből, ez erős kimerültségre utal. A vízhólyag is tovább nőtt a kislábujjamon, nagyon rosszul nézett ki, valószínűleg ennek a körmömnek kampec. És az sem volt túl bíztató, hogy alig bírtam újra indulni. De akkor még reménykedtem, hogy menni fog ez, csak be kell melegednem, jót röhögtünk a totyogásomon és grimaszolásomon a többi futóval, akik szintén készültek az újra indulásra.
A következő szintidős check point 95 km-nél volt. Még mindig 8 percen belül futottam, bár már messze nem éreztem olyan haladósnak a dolgot. A férjem 4-5 km-enként találkozott velem. Mindig töltött a kulacsomba vizet, szóval azzal már nem kellett bajlódnom a frissítő pontokon, amik szintén kb. 5 km-enként voltak. Csak tömnöm kellett magamba a banánt és egyéb tápokat – bevallom, ez is egyre inkább nehezemre esett, a gyomromat nem, de a beleimet kezdte kicsinálni ez a rengeteg szénhidrát. Ez volt az első olyan ultrám is, amikor nem magamat frissítettem, hanem a közösből fogyasztottam. Az izó is brutál édes volt, egy futós hátizsáknyit abból is magamba kellett töltenem, brrr.
A 200 egyéni indulóból végig a verseny alatt a 148-155. között mozogtam, tehát kb. még 50-en futottak mögöttem, de ekkorra a pálya olyan kihalttá vált, hogy az embernek olyan érzése volt, hogy egyedül fut rajta. Lassan lement a nap, még kellemes langyos volt, de már nem meleg. Mikor végre befutottam a 95 km-es check point-hoz, már ideje is volt feljebb öltözködni. Még mindig 1 óra 20 perccel szintidőn belül voltam, szóval úgy döntöttem, hogy megint megállok, és ha már át kell öltöznöm, egyben kicsit át is masszírozom magam, ettem sonkát, koktélparadicsomat, nyújtottam, és így indultam tovább.
A férjem azt mondta, még 5 km, és meglesz a 100 km, ha gondolom, az egy szép kerek szám, ott kiszállhatnék. Utólag mondta, hogy akkor már nagyon látta a mozgásomon, hogy elértem a határaimat. Én még akkor abban reménykedtem, hogy bármi lehetséges. Imádok éjjel futni, csodás langy szélcsendes idő volt. Azt gondoltam, ezt a szép éjszakát kár lenne kihagyni. A Sárvár 24 óráson is naplemente után táltosodtam meg, és ha a térdem nem állít meg, mentálisan és minden egyéb testi vonatkozásban szuperül éreztem magam akkor, és reméltem, hogy most módom lesz korrigálni az akkori feladást. Igaz, hogy már csak 8 percesben totyogtam most, de belülről ez még szép egyenletes gördülésnek érződött (azt nem tudom, minek látszódhatott kívülről ?? és még ez a gagyi tempó is majd egy perccel belül volt a szintidőhöz szükséges 8,8 perc/km-es sebességhez képest, és még volt is 1 óra előnyöm, szóval, gondoltam, simán akár körbe is futhatom a Balatont így.
A krach 102 km-nél állt be. A jobb térdem elkezdett ugyanolyan betegen sajogni-hasogatni, mint a Sárvári 24 óráson 2018-ban, mikor 17 óra után, 117 km-nél feladtam a versenyt. Még tudtam volna talán tovább futni, nem tudom, hány kilométert még, és azzal milyen tempóban nőtt volna a fájdalom a térdemben, de ott egy szempillantás alatt úgy döntöttem, hogy nem rontom el ezt a csodás napot, és kiszállok most, mikor még a mérleg nyelve a pozitívumok felé billen.
Felhívtam a férjemet: „Itt a vége! Gyere értem, légyszi!” 21 óra 32 perc volt ekkor.
14 óra 32 percig voltam versenyben, 3 db 10-20 perces megállóval kb. 12 óra 45 percet futottam, 102 km-t gyűjtöttem össze. Ez kicsit rosszabb eredmény lett, mint 2017-ben Sárváron a 12 órás verseny majd 109 km-e, de alig, és ahhoz képest, hogy akkor 5 évvel fiatalabb voltam, éppen a csúcsformámban, folyamatos versenyzés és megfelelő felkészülés mellett, most pedig 3 hét alatt hoztam ezt össze, én teljesen happy voltam az eredménnyel, és azt hiszem, megmutattam az 50 éves nőnek, aki lettem, hogy no para, nem az évek számítanak, és az ember képes megtartani a fittségét, a kondícióját, tudja jó karban tartani a testét, hogy az jó szolgálatára legyen az életben, ha megdolgozik érte, ha odafigyel rá.
A férjem és a családom is nagyon boldog volt, hogy ésszel játszottam, és nem tettem tönkre magam, és ki tudtam szállni időben, így is büszkék voltak rám ??
Szóval este fél 10-kor a Balaton déli partjáról Balatonfenyvesen túl, de Fonyódon még innen ért véget az én Balatonköröm.
Hazafelé vettük az irányt. Már a kocsiban átmasszíroztam és lenyújtottam magam, ettem, chat-eltem mindenkivel, anyukámmal telefonáltam is, megelőlegezte a boldog szülinapot. Fél éjfélre otthon voltunk, letusoltam magamról a Balaton porát, a sok sókicsapódást és a magnéziumot a bőrömről, ettem egy tányér levest, és kidőltünk. A férjem is fáradt volt, majd 1000 km-t vezetett 24 óra leforgása alatt Fót-Balaton között, és sokat izgult értem és a lányáért is.
Ugyan nem sikerült átfutnom az 50. szülinapomba, de azért így is szülinapi futás volt! Lesz mit helyre masszírozni és nyújtani, de egészen jól viseltem ezt a hirtelen nagy terhelést ??
Csatoltam pár képet a start előtt, a startnál és közben ??

Kövess minket a Facebook-on!